Hogyan kötődsz Őrmezőhöz?

Gyerekkoromban költöztünk Őrmezőre, tulajdonképpen az egész gyerekkoromat a Kérő utcában és a Piros Iskolában töltöttem. A legnagyobb hatással egyértelműen Székely Gyöngyi néni volt rám. Ő volt az énektanárom, majd később az osztályfőnököm is, és tulajdonképpen ő fedezte fel, hogy van affinitásom a zenéhez. Nagyon fontos szerepet vállalt abban, hogy elinduljak ezen a pályán.

Amikor hazajöttem a Bécsi Zeneművészeti Egyetemről és elkezdtem saját lakást keresni, ez volt a harmadik vagy negyedik lakás, amit megnéztem. Nagyon le volt robbanva, de amikor beléptem az ajtón, megláttam a tereket, a fényeket és a kilátást, azonnal tudtam, hogy hazaértem.

Ha Őrmezőre gondolsz, mi jut eszedbe először? 

Budapest, pontosabban Buda kapuja jut eszembe. Számomra kulturálisan is kapu Budapest felé, előadóművészként pedig egy olyan otthon, ahonnan mindenfelé elindulhatok: pihenni a Balatonra vagy akár turnézni Németországba. Nem csak kapu, bázis is. Hiszen itt nőttem fel, itt tanítok, és mert itt alkotok.

Így, hogy szinte az egész életed és a munkásságod ideköt, milyen meghatározó emlékeid vannak Őrmezőről?

A végeláthatatlan pingpongmeccsek a parkban, amíg vártuk a 41E buszt. És az a rengeteg csínytevés, amit együtt csináltunk a barátaimmal. 

Nagyon meghatározóak voltak az első koncertélményeim is.

A Piros Iskolában mindig voltak karácsonyi estek, és ott éreztem meg először, milyen az, amikor kétszáz ember tapsol azért, mert kiállsz a színpadra és megszólaltatod a hangszeredet.

Persze akkor még csak nyitogattuk a szárnyainkat, nem voltunk profik, de ott tapasztaltam meg, milyen ereje van a színpadnak, illetve annak, ahogyan a zenén keresztül kommunikálunk az emberekkel, a közönséggel.

Van kedvenc helyed Őrmezőn? 

A lakásom, ahová akkor is jó hazajönni, amikor már a hócipőm tele van mindennel. Amikor becsukom magam mögött az ajtót, érzem, hogy megérkeztem. Van benne egy nagyon erős hazaérkezési élmény. Aztán minden kezdődik elölről és irány a nagyvilág…