Hogyan kötődsz Őrmezőhöz, illetve mióta?

1999. novemberében kerültem a Karinthy Szalonba, ami azért is volt csodás időszak, mert akkor indult, és talán az a legszebb, amikor az ember valamit a kezdetektől fogva építhet. 2003-ban igazgatóváltás történt, és akkor kerültem át Őrmezőre.

2003. április 1-jén – szinte tréfaként – érkeztem az Őrmezei Közösségi Házba. Azóta ennek már 23 éve. Nekem azért is emlékezetes ez az időszak, mert ekkor kezdtük el szervezni a Tarka Színpadot, és hát, az maga volt az élvezet.

A csoportba sokan azért jelentkeztek, mert nyugdíjba mentek, több szabadidejük lett, és felnőttként szerették volna kipróbálni mindazt, amiről fiatalon álmodtak. Jó társaságra vágytak, közösségre, élményekre – és ezt itt megtalálták.

Azóta rengeteg olyan emberrel találkoztam, akikkel az évek során szinte együtt nőttünk fel. Van, akit több mint két évtizede úgy ismertem meg, hogy gyerekként ide járt balettre Bélavári Panni balettmesterhez, ma pedig már a saját gyermekét hozza tanfolyamra. Mások, mint például Paizs Kitti, ma már itt tanítanak, vagy éppen már több mint 20 éve itt mozgatják meg a közösséget, mint Tauzin Csilla.

Gyerekek, felnőttek, szülők, nagyszülők – nagyon sok olyan embert ismertem meg Őrmezőn, akik az évek során közel kerültek hozzám. Együtt örültünk, együtt izgultunk, sok-sok élményt és emléket gyűjtöttünk. Talán ezért is érzem úgy, hogy az elmúlt 23 év alatt Őrmező és az itt élő közösség az életem fontos részévé vált.

Őrmező számomra a második családom.

Van olyan élményed vagy meghatározó emléked, ami Őrmezőhöz köt?

Annyira változó Őrmező! Ha belegondolok, milyen volt, amikor idejöttem… Nehezebb helyzetben voltunk, mert akkor még tényleg olyan érzésünk lehetett, mintha a város szélén, egy falu végén lennénk. Itt volt egy nagy sportpálya, egy gyümölcsös és az Autóklub.

Húsz évvel ezelőtt még Békásmegyerről, Újpestről jöttek hozzánk ping-pongozni. Ma viszont a kiépült közlekedésnek, a buszjáratoknak és a vasútnak köszönhetően már Székesfehérvárról, Szombathelyről, Esztergomból is vannak rendszeres vendégeink.

Az egyik legjobb érzés, amikor azt mondják, mennyire szeretnek ide járni. Van olyan zenekar is, amely sok helyszínen fellép, és a rajongói mennek utánuk. Mesélték, hogy először csak hallottak a közösségi házról, most viszont már értik, miért szeretnek ide járni az emberek. Mert amikor belépnek az ajtón, olyan érzésük van, mintha egy családhoz érkeznének.

Ez az igazi feltöltődés, és ezért érdemes dolgozni.

Ha egy szóval kellene Őrmezőt jellemezned így, hogy te tényleg láttad felépülni nemcsak a közösségi házat, de magát a területet is, akkor mi lenne az a szó?

Nem is tudom... Talán az, hogy változó. Rengeteget változott, és folyamatosan változik ma is.

Mesélted, hogy itt még gyümölcsös volt régen. Ahhoz képest ez tényleg nagyon látványos fejlődés.

Igen, volt itt egy hatalmas sportpálya, azt kellett megkerülni. Akkoriban még plakátokat is én raktam ki. Kis gyalogúton átmentem a régi aluljáró lépcsőjéhez, és az általam készített megállító táblára kitettem a programjaink plakátjait, hogy az arra járók is elolvashassák. A másik táblát pedig kivittem a Sparhoz.

A Cirmos utcában a szélcsatorna miatt gyakran olyan erős szél fújt, hogy néha attól féltem, engem is elvisz a táblával együtt.

Ami a legjobban tetszik, és amit igazán szeretek, hogy mostanra tényleg úgy működünk, mint egy igazi közösségi ház. A három hónapos babától a 103 éves néniig mindenki találhat nálunk valamit.

Emlékszem, egyszer egy idős hölgy bottal érkezett egy táncos programra. Azt mondta, ő csak nézni szeretné a többieket. Leült egy székre, és onnan figyelte a táncot. Amikor legközelebb felmentem, a bot a szék mellett állt, a hölgy pedig már a többiekkel együtt táncolt. Azt mondta: egyszerűen nem bírta ki, hogy ne táncoljon.