Mit jelent neked az őrmezei kötődés, honnan datálható és hogyan kerültél ide? 

Én itt születtem Őrmezőn, a Neszmélyi utca 10-ben. A házunk 1927-ben épült, és azóta rengeteg mindent túlélt. Azért úszta meg a panelépítési hullámot ez a kis „majomsziget” – így hívjuk ezt a részt a Neszmélyi utcában –, mert az egyik lakónak voltak jó kapcsolatai akkoriban, és végül úgy döntöttek, hogy a Neszmélyi út megmarad, a lakótelep pedig mögöttünk épül fel.

Kezdetben nem örültem az őrmezei lakótelepnek, mert a kertünket gyakorlatilag kettévágták. Ez a negatív érzés azonban később pozitívvá változott. Jöttek a kerékpáros évek, és hiába volt kertünk, az már kicsinek bizonyult. Egyre többet voltam kint. Először az iskola környékén, aztán összeverődött egy csapat, és gyakorlatilag egész Őrmező itt találkozott a parkolóban. Ide jártam iskolába, innen kerültek ki a barátaim is.

Nagyon jó közösség alakult ki, olyan összetartással és olyan elfoglaltságokkal, amit a mai világban már nehéz elképzelni.

És ennek ez a parkoló egy leképezése volt.

Teljes mértékben. Akkoriban minden sokkal szabadabb volt, szinte semmi nem volt úgy lekerítve, mint most. A biciklifogótól kezdve saját kezűleg felfestett lábteniszpályáig mindent magunk csináltunk. Volt, hogy a parkoló egyik végétől a másikig játszottunk. Tényleg úgy éreztük, hogy ez a hely a miénk.

Akkor a bringázásnak a BMX volt a menő verziója, és ez neked a szerelem.

Igen, régen ezt aktívan űztem, ma már kevésbé. Ami megmaradt, az inkább a kerékpárok felújítása. Építek is bicikliket, és gyűjtöm is őket.

És hány darabból áll a gyűjtemény?

Ez folyamatosan változik, próbálom visszafogni magam. Általában 15-20 darab szokott nálam lenni. Eddig több mint száz Csepel BMX-et építettem össze, és azon felül körülbelül ugyanennyi külföldi kerékpárt is. Ez már szerelem lett, egy komoly mellékhobbi.

Ha egy konkrét eseményt ki lehetne ragadni, hogy a bringás élet és az őrmezei fiatalkor mit jelentett neked, mi lenne az?

A szabadság. Az, hogy ez a parkoló teljesen a miénk volt.

Fogtuk édesapám nagy Polskiját, amivel korábban Svédországban jártunk és a Balatonra utaztunk, de addigra már teljesen szétrohadt. Kitoltuk a parkoló közepére, és azon ugráltunk át BMX-szel, vagy éppen ráugrattunk. Persze volt ennek néha zúzós része is, de mindig összetakarítottunk magunk után, mindent összeszedtünk, visszatoltuk az autót a helyére, és olyan volt, mintha semmi sem történt volna.

Tulajdonképpen saját magunknak szerveztünk programokat. Nem volt közösségi média, szájról szájra terjedt, hogy mi készül, és mire észbe kaptunk, már ötven-hatvanan voltunk ott. Ez jelentette nekem az őrmezei fiatalkort